ÉRDEN OTTHONRA, A MŰVÉSZETBEN HARMÓNIÁRA TALÁLT, 2015
Fiatalon, friss házasként, az akkori NDK-ból telepedett Magyarországra. Érden szerető családra, a közéletben és a kultúrában befogadó közegre talált, nem csoda, hogy több mint négy évtized után igazi hazájának tekinti Magyarországot. Negyven éve az érdi művészeti élet aktív tagja. 2007-ben Érdi Művészeti Díjjal tüntették ki, 2009-től az Érdi Művésztelep alapító tagja. Karsch Manfred grafikus-festőművésszel beszélgettünk.
– Miért döntött úgy, hogy áttelepül Magyarországra? 43 évvel ezelőtt inkább a fordítottja volt jellemző a fiatalokra, azaz innen kötöztek volna el Németországba…
– Megismertem egy magyar lányt Lipcsében, aki épp ott dolgozott akkor, és nem sokkal később feleségül vettem Budapesten, majd úgy döntöttünk, hogy ideköltöztünk Érdre. Nekem ugyanis már 1968-69-ben rokonszenvesnek tűnt a magyarországi művészeti élet, főleg, amit a magyar fővárosban megtapasztaltam. Az első kiállításra is jól emlékszem, ami különösképpen megragadott. Az Ernst Múzeumba láttam Bálint Endre tárlatát, ami lenyűgözött, mert előtte sehol sem láttam ahhoz hasonló kortárs kiállítást, Németországban sem. Vonzott a művészetnek ez a szabadsága, ezért úgy gondoltam, mivel már magyar a feleségem, és van rá lehetőségünk, költözzünk inkább Magyarországra.
– Fiatal volt még, a szülei hogyan fogadták a döntését?
– Anyám sajnos akkor már nem élt, apámat viszont meglepte a döntésem, és egy kicsit ellenkezett is. Mivel a két testvérem otthon maradt mellette, végül belenyugodott, különösen, amikor látta, hogy jó helyre kerültem. Apósom meg anyósom is nagyon kedves emberek voltak, akiktől megtanulhattam mindazt, amihez városi gyerekként nem érthettem: például kertészkedni, barkácsolni és minden ház körüli munkát elvégezni. Szinte fiukként fogadtak be a családba. Persze, az áttelepülés akkoriban korántsem volt egyszerű, mert az akkori NDK-ból nem szívesen engedték elvándorolni a fiatal munkaerőt. Az volt a szerencsém, hogy „csak” festőművész voltam és grafikusként dolgoztam, így nem voltam annyira fontos a népgazdaság számára, ezért aztán könnyebben megváltak tőlem. Ki tudja, ha mérnök lettem volna, talán visszatartanak! Lám, mégis volt némi előnye annak, hogy a művészet volt a hivatásom…
– Nemcsak a környezet, az emberek, de maga a nyelv is ismeretlen volt az ön számára, viszont hadd jegyezzem meg, hogy nagyszerűen beszéli a magyar nyelvet, igen választékosan fejezi ki magát. Nehéz volt a beilleszkedés?
– Szerintem túlzás, hogy jól beszélek, de törekszem rá, hogy megértsék, amit mondok. A magyar nyelvet már az NDK-ban, esti népfőiskolán elkezdtem tanulni, mert nem szerettem volna teljesen tudatlanul érkezni. Később Magyarországon autodidakta módon fejlesztettem a nyelvtudásom, hiszen az első évben, amikor még nem sikerült munkát találnom, az apósommal meg az anyósommal beszélgettem leginkább. Egy év után végül elhelyezkedhettem egy dekorációs társaságnál Budapesten, ahol rajtam kívül még négy festőművész volt. Így a művészeti életbe is hamar belecsöppentem, mert rajtuk keresztül több baráti társaság is befogadott, köztük olyanok, ahová neves művészek jártak. Sokan – hozzám hasonlóan – nem a festészettel, hanem dekorációs munkával keresték a kenyerüket. A hetvenes években ugyanis az általuk készített, absztrakt festményekből nem lehetett megélni. Érden is hamar bekapcsolódtam a művészek társaságába, amikor megismertem Eőry Emilt, Kéri Mihályt meg a jelenlegi polgármestert, T. Mészáros Andrást, és a korábbit, Harmat Bélát, valamint Urbán Lászlót, a kultúrház korábbi igazgatóját, akikkel esténként összejártunk, finom lángost ettünk, és egy-egy korsó sör mellett hosszú eszmecserét folytattunk a művészetről.
– Egészen nyugdíjas koráig grafikusként dolgozott a fővárosban?
– Igen, sőt alkalmanként még ma is – noha öt éve nem vagyok alkalmazott – visszajárok, ha épp szükség van a munkámra. Leginkább a szitanyomást bízzák rám, mert én még mindig csak hagyományosan „kézzel” rajzolok, vagyis nem tanultam meg a modern, számítógépes grafikai technikákat, de már nem is állt szándékomban elsajátítani, mert meglehetősen távol áll tőlem – jó, ha e-mailjeimet el tudom olvasni. A számítástechnika nem az én világom! Továbbra is kitartok a hagyományos alkalmazott grafikai megoldások mellett. Mint ahogyan a pár évvel ezelőtti print-, azaz nyomtatásos technika sem vonzott, és eszembe sem jutott megpróbálni! Jártam ilyen kiállításon, de nagyon sterilnek éreztem. Én ugyanis szeretem felfedezni a képen az ecsetvonásokat, a technikai megoldások nyomait, mert számomra attól él egy festmény, ha mindez tetten érhető.
– A grafikai munkája mellett a festészet is egy örök szerelem, ami szüntelenül, ma is foglalkoztatja.
– Tulajdonképpen végigkísérte az életem, hiszen amikor úgy érzem, van mondanivalóm, ecsetet ragadok, odaállok a vászon elé, és megpróbálom kifesteni magamból. A művésztelepen azonban ez kicsit fordítva van: adott az időpont, rendelkezésünkre állnak a körülmények meg az eszközök, már csak meg kell születnie az ötletnek, a gondolatnak, mondanivalónak! Beismerem: nekem ez néha nehezen megy. Idén – talán a kánikula, vagy az új környezet számlájára írható, de – nem vagyok elégedett az eddigi teljesítményemmel, mintha vákuum szállta volna meg a fejem, még hiányzik az mindent elsöprő inspiráció! Sokkal többet vártam magamtól, mert a tavalyi művésztelepen roppant termékeny voltam. Most még új technikát is szeretnék kipróbálni, ezért is várom, hogy a következő napokban az inspiráció is mellém szegődjön!
– Új technikát említett. Vajon az évek során mennyit változott a festészete?
– Minden bizonnyal megfigyelhető egy kis átalakulás, hiszen kezdetben a konstruktív geometriai stílusban voltam otthonos, majd ezt fokozatosan levetkőztem, és ma már inkább festőiesebben próbálom kifejezni a mondanivalómat. Lehet, ez egy kicsit a korral is jár, érzékenyebb lesz az ember, és már nem a kemény vonalak és a forradalmi stílusok vonzzák, hanem a lágyabb, érzelmileg telítettebb stílus felé fordul. Így találtam rá a lírai absztrakcióra, amit az utóbbi időben inkább a sajátomnak érzek. Ki tudja, az is lehet, hogy egyszer visszatérek még a geometriai vonalakhoz is, de jelenleg az előbbi jobban vonz. Egyébként ebben sem bízom el magam, csupán keresem a legmegfelelőbb kifejezésformát a magam számára. Rám az jellemző, hogy sokáig dolgozom egy-egy képen, sőt néha még akkor is vissza-visszatérek hozzá, amikor már úgy tettem le, hogy kész, mert, ha újra előveszem, látok még javítani, alakítani valót rajta. Velem igen ritkán esik meg az a csoda, hogy ripsz-ropsz elkészül egy munkám! A tavalyi művésztelepen mégis előfordult, és talán azért vagyok most még egy kissé csalódott magamban, de van ilyen a művészetben! El kell fogadnom, hogy akkor jobb alkotói formában voltam, mint most, ennek ellenére, igyekszem magamból most is a legjobbat kihozni.
– Megpróbált-e korábban lépést tartani az új művészeti irányzatokkal? Érdekelték egyáltalán?
– Nem. Úgy gondolom, mindenkinek magának kell megtalálnia a saját stílusát, formanyelvét, karakterét, és abban kell kitartani. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy innentől egy helyben kell toporogni, hanem ebben is állandóan tovább kell fejlődni! Ezt próbálom én is tenni, ezért folyamatosan kísérletezem, keresem az újabb technikai megoldásokat. Elismerem ugyanakkor, hogy engem már nem hoz lázba egyetlen modern irányzat sem. Nem érdekel például a fényképfestészet, azaz a fotórealizmus – ahogy nevezik. Fényképről csak gyerekkoromban rajzoltam, gyakorlásképpen. Nem hoznak izgalomba a modern, épp aktuális irányzatok, én maradok már a saját stílusom mellett, azzal, hogy folyamatosan próbálom új elemekkel, technikával megújítani.
– Már említette, hogy viszonylag hamar beilleszkedett, megtanulta a nyelvet, állást és barátokat szerzett. Ennek dacára soha nem volt honvágya?
– Nekem a második hazám Magyarország, hiszen jóval több ideje élek már itt, mint Németországban! Ráadásul, a legmeghatározóbb esztendők voltak ezek számomra, és úgy gondolom, a 43 év bőven elég, hogy igazi hazámnak érezzem ezt az országot. Persze, az ott maradt rokonsággal, testvéreimmel tartjuk a kapcsolatot, gyakran látogatjuk egymást, de amíg ők ott, én itt vagyok otthon! Soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy visszamenjek. Apám is sokszor eljött, szerette ezt a közeget. Mesélte, hogy a háborúban magyar honvédekkel került hadifogságba, és igen derék, összetartó embereknek ismerte meg őket, akik egymásért is férfiasan, bátran kiálltak. Amikor nem kaptak kenyeret, mindannyian egységesen megtagadták a munkát. Kijelentették az orosz fogva tartóiknak: „Nyet hleb, nyet rabota!” El is érték, amit akartak, megkapták a fejadagjukat, mert együttesen léptek fel.
Ezt az összetartást hiányolom manapság a közéletből. Pedig nagyon nagy szükség lenne rá! Rengeteg olyan helyzet van, amikor, a mai Magyarországnak is egy ehhez hasonló egységre lenne szüksége! Örülök viszont, hogy nekem Érden sem volt probléma a beilleszkedés: befogadtak az emberek, és ma már én is a sajátomnak érzem ezt a várost. Egyik lányom, aki gyógytornász, szintén itt lakik a városban. A másik távolabb, de ugyancsak Magyarországon él, és ő az, aki örökölte a képzőművészeti tehetséget, ő is fest, de most a 3 éves unokámmal van otthon. Jó érzés, hogy alapító tagja vagyok az Érdi Művésztelepnek, és meggyőződésem, hogy életem végéig elkísér a művészethez való szilárd kötődés. Nekem ez adatott, és nem tudok, de nem is akarok tőle megszabadulni.
